Orosz Lajos érkeserűi lelkész beszéde
az érselindi református imaház avatási ünnepén
(1936.)
Főtiszteletű és Méltóságos Püspök Úr! Ünneplő gyülekezet!
A jelenlevők közül bizonyára mindenki tudja, hogy az érselindi református egyházat mai imaház szentelési ünnepünkön 200 éves halottaiból költögetjük. Érzem, minden reám szegződő tekintet azt kérdezi, hogy Érselind ősi-magyar lakossága mikor vette fel a reformációt és mikor pusztult el református anyaszentegyházával együtt?
A rendelkezésemre álló csekély történelmi adatból erre pontosan megfelelni nem tudok. Az Érmellék magyar népe 1560 körül már reformált, sőt vele együtt 7 román falu népe is. Minden bizonnyal ezek között tért az evangéliumi hitre Selind népe is.
A selindi magyar nép s református egyház pusztulásának pontos évszámát nem adhatom, csak következtetésekből állíthatom, hogy az csaknem teljes bizonysággal 1736-ban történt.
Mi sem volna természetesebb, mint hogy vegyük elő az érmelléki református egyházmegye jegyzőkönyvét. Ez fájdalom 1784 aug. 14-én Biharfélegyházán az akkori esperes Thúry Mihály parochiájával az egész falut elpusztító nagy tűzvészben elégett. Thúry Mihály azonnal összehívta az egyházmegye papságát s a nagyfontosságú jegyzőkönyvet emlékezetből rekonstruálták. Ennek alapján írja Ember Pál Historia ecclesiae című munkájában, hogy az érmelléki református egyházmegye kebelébe tartozó egyházak közül a XVIII. század elejéig a következő református egyházak pusztultak el: Jankafalva, Egyed, Nagykágya, Kasza, Kenéz, Apáti, Véd, Tulogd, Farnas, Gyapoly, Kerekegyháza, Kiskágya, Szóváshegy, Fancsika, Sárszeg, Tataros.
A XVII. század végén s a XVIII. század elején rettenetes erővel indult meg az ellenreformáció. „A klérus elvesztett területei visszafoglalásánál nem ismert kíméletet;a a törvény betűjéhez ragaszkodva, vagy azt elmagyarázva, ahol csak lehetett, kiírtotta a protestantizmust.” – írja Varga Lajos A keresztény egyház történelme II. köt. 677. lapján.
Így üldözi ki a nagyváradi káptalan is a birtokán lévő Vasad és Érkenéz községek református magyar lakosságát s románokat telepít helyébe 1736-ban. A tiszántúli egyházkerület jegyzőkönyvei mind a két községről felemlítik, hogy egyházaikat románok foglalták el. Ugyancsak e jegyzőkönyv szerint Érselind a XVIII. század elején még református anyaegyház volt. Valószínűnek tartom tehát, hogy református magyar lakosságát szintén 1736-ban, ugyancsak a nagyváradi káptalan űzte el, amikor a vele szomszédos Vasad és Érkenéz ref. magyar népét. Így az érselindi ref. egyház pusztulását szintén 1736-ban gondolom megállapíthatónak.
A szent mag, a választptt örökség azonban az egyház 200 éves tetszhalálában is megmaradt. Fogyott, apadt, mindig olvadt, mindig keveredett a gör. kat. vallású orosz eredetű lakossággal, amit a ma magyarul beszélő gör. katolikusok között előforduló Molnár, Juhos s más jó magyar nevek bizonyítanak; ámde 200 év baját, üldözését, elhagyatottságát is átélte a szent mag, hogy feltámadjon belőle a mai nappal a 200 éves halott, az érselindi református egyház.
A magyarországi református egyház 1913-15. évekre kiadott egyetemes névtára 152. oldalán ezt olvassuk: „Érselénd, 116 ref. lélek, Bagamér filiája."
1921-ben az érmellléki esperes, Nt. Végh József Érkeserűre, 1923-ban Éradonyra, majd 1934. jan. 1-i kezdettel ismét Érkeserűre [bízta].
Mikor először kimentem s összegyűjtöttem a híveket, mélységes szomorúság borongott arcukon elhagyatottságuk miatt, s későbbi összejövetelükön is nem egynek végig pergett az orcán a könnye, ha véletlenül templomot említettem.
Még 1934 tavaszán előállottak azzal a kérésükkel, hogy vezessem őket imaház építéséhez, s járjak utána, hogy iskolát állíthassanak. Óvatosságra intettem őket. Vázoltam a rájuk váró sok anyagi s erkölcsi nehézséget s erejük gyöngeségét. Mind ez semmit sem használt. Lázas sietséggel fogtak a munkához, adakoztak, gyűjtöttek. S mikor belátták, hogy iskolaépítés, tanító beállítása erejüket meghaladó dolog, minden erejükkel az imaház építésének feküdtek neki. Valósággal versenyeztek egymással s igyekeztek túllicitálni egymást az adományban. Először Grigoncza Gábor és felesége, majd özv. Rékasi Sándorné ajánlottak fel 400-400 négyszögöles telket ingyen az imaház céljaira. De mind a kettő nagyon messze volt a falutól. Így másfél évi gyűjtés után a faluban egy 800 négyszögöles telket vettek 17.500 Leiért. Ezév tavaszán a vályogot is kivetették az imaház építéséhez. Ezzel azonban kimerült anyagi erejük s meg kellett állani. Most Dobi János és felesége ajánlott egy 400 négyszögöles telket ingyen, de ez is távol feküdt a falutól.
A két és fél éves küzdelemben kifáradtak. A lelkesedés kihamvadt. Pártokra szakadtak. Vádaskodtak, gyűlölködtek s egymás iránti haragjukban az istentisztelettől is elmaradtak.
De az Isten Lelkének munkáját már nem lehetett megállítani. Valóban Krisztus akarta, hogy 200 éves sírjából felkeljen a halott selindi református egyház. Az állomás közelében, a református lakosság központjában eladó lett egy 400 négyszögöles telken épült ház, mely egy 7 x 9 m belvilágú lepadlózott terem s egy vele összeépített kis lakásból áll. Egy utolsó nagy összecsapás következett. Azt hittem, hogy azon a délután rövid ébrenlét után visszafekszik sírjába a 200 éves halott. De meghallgatott az Úr! S ámulva láttam, mint simulnak el az ellentétek, mint fognak kezet a gyűlölködők s rövid beszédem után mint könnyeztek a meglágyult kemény férfiszívek.
Megvettük a kisházat 36.000 Leiért. Volt még imitt-amott ellentét, de egyszerre szívekig ható lelkesedés váltotta fel a fásultságba süllyedő közönyt. Megindult a nagy munka. Takarítottak, rendeztek, sírtak, nevettek, örültek, s íme ma itt áll a szépen berendezett s felöltöztetett imaház.
Nem tudom, kit csodáljak jobban, az asszonyokat, vagy az embereket-é? Itt áll előttem a kis alacsony magyar, becsületes, lelkes-okos, vallásos, akinek nagyon-nagyon sokat köszönhet az újjáéledt ekklézsia: Vass lajos kúrátor. Ilyen lehetett a haza bölcse: Deák Ferenc. Sokat fáradott, küzdött vele másik 2 kiváló férfi, a világlátott Veress Bálint és ifjú korát tekintve is sokat tapasztalt ifj. Csikos János.
A múlt évi gyűjtő körútjokon hárman 9.000 Leit gyűjtöttek a kis ekklézsiának. Vagy hadd állítsam példaképül az első adakozót, Grigoncza Gábort és feleségét, akik a jelenlegi imaház vételére 2.000 Leit adtak s azt ígérték, hogy gyermeküknek fogadják az érselindi református egyházat. Utána id. Boztor Lajost, aki 5.000 leit ajánlott. Mintha a bíborárus Lídia elevenedett volna meg a kis ekklézsiában özv. Rékasi Sándorné személyében, aki 11.000 Leit, az ünnepségre 2 hektó bort adott s most ezüst kelyhet vesz az Úrasztalára. Mintha a Krisztusnak szolgáló asszonyok állottak volna elő élükön özv. Perecsenyi Lajosnéval, akinek ösztönzésére csaknem 2.000 Leit adtak össze úrasztali-, szózsék- és papiszék-terítőre. És még sokan 100-200-500 Leies adományokkal. Említsem-é azokat, akik 1-2 padot csináltattak az imaházba. Vagy azt a reszkető öregasszonyt, aki a tegnap a messzi tanyáról meg-megrogyva hozta egyik karján a megrakott kosarat, a másikban a 2 csirkét a mai ünnepi ebédre. vagy mily megható volt látni a férfiak csoportját, akik mindent félretéve díszítgették az imaházat s környékét, vagy az asszonyok seregét, amint dolgukat elhagyva sütöttek–főztek a mai napra.
Így adtak ők Istennek dicsőséget, így építettek az Úrnak házat, maguknak gyülekezetet s emeltek maguknak örök emlékezetet.
Dícséret és dicsősség istennek, köszönet illesse mindnyájukat. De ki kell fejezzem köszönetünket Főtiszteletű Sulyok István püspök úrnak is, aki sokszor segítette a selindi egyház kátyúba ragadt szekerét.
Állottam sokszor hitetlenkedve, sokszor kétségbe esve a szétszórt csontok felett, mint a próféta, és nem egyszer könnyezve–imádkozva kérdeztem, mit tehetek még, Uram? És az isten Lelke mindig megmutatta az életre vezető utat. Most pedig úgy látom, hogy maga a feltámadott Úr Jézus Krisztus áll itt a selindi egyház 200 éves koporsójánál, mint egykor a Lázárénál és szavára megéledett a halott, kijött és jár, igaz ma még kötelékek éktelenítik, ma még szegény, berendezése kezdetleges, az építeni való sok, a tenni való beláthatatlan, de már útjárta a szíveket a szent tűz, amely minden csodára képessé tesz, amely mindenre elégséges. Legyen dicsőbb ez a második ház s álljon „ad multos annos”.
Az egykori imaház és a harangláb
Az épülő templom a még meglévő haranglábbal (90-es évek eleje)
A templomhoz épített parókia falai (2005)
A templom a vasútállomás felől (2005)
Templombelső az átépítés előtt (2006)
A templombelső ma (2010)
Templom és parókia közös tető alatt (2010)
